Annyi év után - VI.

 Az ébreszt, hogy zsibbad a karom, de képtelen vagyok megmozdulni. Próbálom összetenni magamban, hogy egyáltalán hol vagyok, miközben belebizsereg a mellkasom a tudatba, hogy az a halk nyöszörgés nem az én torkomból jön.

Kell még jó pár pillanat, mire realizálom magamban, hogy Yijeong nyakából veszek levegőt, ami hirtelen olyan nyugodtsággal tölt el, hogy nem akarok megmozdulni. Mi a jó ég történik velem?

– Jó reggelt. – Rekedt hangon motyogja el magát, mikor megmoccanok rajta, engem pedig teljesen ledöbbent az a lehetetlen mélysége, amitől rá sem ismerek.

– Reggel? Hány óra van?

– Fél hét. – Nyúzott hangon válaszol, mikor belőlem is csak dünnyögés jön ki, majd egy gyenge sóhaj, mikor az ujjai megmozdulnak a hajamban. – Tegnap délután öt óta meg sem mozdultál.

– Ühm.

– Kyungil, fel kéne kelni.

– Nem akarok. – Tőlem szokatlan hiszti jön ki a torkomon, ahogy a derekát megszorítva fekszem el rajta még jobban, és annak ellenére, hogy kezdek egyre éberebb lenni, nem akarom, hogy ennek vége legyen. Kiszakad a szívem, mert vele aludtam, mert még mindig itt van, és nem értem, mégis miért.

Miért haldoklom már csak a tudatától?

– El fogsz késni a munkából.

– Betegszabadságon vagyok – morgom halkan, amitől kirázza a hideg, érzem a karján, ahogy végigfut rajta a libabőr, ami már majdnem megmosolyogtat. – Még nem akarok megmozdulni.

– Hogy a frászba fogok kijutni innen? – A hajammal játszik, miközben halkan motyog, az én szemem pedig megint leragad, mert teljesen belesimulok a belőle áradó melegbe. – Kínos lenne bárkivel is összefutnom, miközben a szobádból jövök ki.

– Az anyám hívott ide. Ő tudja, hogy itt vagy.

– És Wheein? – kérdezi sokkal halkabban, ami megállítja az időt pár pillanatra, én meg csak feladva nyögök, mert most semmi erőm játszadozni se a húgommal, se a kölyökkel. – Neki még mindig fogalma sincs erről.

– Uhm.

– Kyungil – mosolyodik el halványan, ami az arcára ragad, mikor nagy nehezen felemelem az arcom a nyakából. A tekintetem az övébe fonódik, egy pillanatra a száját, a fehér bőrét nézem, és ennyi pont elég, hogy feladva inkább visszaessek a finom illatába. – Hogy lehetsz ilyen fáradt még mindig? Több mint tizenhárom órát aludtál.

– Kyungil? – Yijeongét az a vékony, ismerős hang váltja az ajtóm túloldaláról, amitől mind a ketten megmerevedünk, mert már csaknem mozdul a kilincsem, és hirtelen egyikünk sem tudja, merre mozduljon.

– Ugye nem…

– Wheein az.

– Baszki. – A kölyök ledöbbenve nyög fel, és szinte lelök magáról, ahogy hirtelen felkel, velem meg körbefordul a szoba, annyira nem tértem még észhez teljesen. – Basszus. Ha megtudja, hogy itt vagyok, ki fog nyírni.

– Miért?

– Mert mondjuk hetek óta titkolom előle, hogy a bátyjával kavarok – sziszegi felém egy pillanatra megállva, a ruháit igazgatva magán. Próbál csendes lenni, de annyira siet már szerintem ő sem tudja, hova, hogy attól tartok, ki fog szűrődni a hangja.

– Kavarnánk?

– Miért, mit csinálunk, ha nem azt? – kérdezi, miközben a haját túrja, a pulóverét rángatja magán, amiben egész éjjel mellettem aludt. Nem értem, hogy tud megállni a lábán egyáltalán, mert nekem még felülni is nehezemre esik. – El kell tűnnöm.

– Mégis hová? – Értetlenül bámulom, miközben ő kiborul, kapkod, én meg nyugodtan ülök tovább egy helyben, és nézem végig azt, ahogy a nagy tehetetlenségében kinyitja az erkélyajtót, hezitál egy kész örökkévalóságig, majd kilép a hidegbe. – Yijeong, elment az eszed? Meg fogsz fáz…

– Kyungil! – Wheein hangja egyből elnyomja az enyémet, ahogy megunja a kopogást és benyit. Megfagyok a mozdulatban, mert félig már Yijeong után indultam, de ahogy meglátom a húgom fáradt arcát, nem merek megmoccanni sem.

– Mi az?

– Anya azt mondta tegnap, hogy nálad van a laptopom. – A száját húzza, alig mer a szemembe nézni, én pedig látom rajta, mennyire padlón van. Azt hiszem, Yijeong egy kicsit sem túlzott, mikor azt mondta, hogy halálosan aggódik értem. – Esetleg… visszakaphatom?

– Persze – bólintok rá semlegesen, amitől egy kissé lefagy ő is, és csak értetlenül nézi már teljesen nyíltan a kisimult arcomat. Az elmúlt napokban valahányszor látott, nem egészen így néztem ki. – Az asztalomon van.

– Oké. – Motyog, mert meghökken a semlegességemen, szinte már gyanakodva méreget, amíg bennem az kattog, hogy Yijeong halálra fog fagyni, mert nem elég, hogy még korom sötét van kint, de valószínűleg alig két fok is. – Ha már így bejöttem, és nem üvöltesz velem, hogy menjek ki… Hogy vagy? – kérdezi beljebb és beljebb lépve, egészen addig, amíg a lábam ágyához nem ér.

Lassan összeszedi magát, felül mellém, nekem meg kiesik a szívem, mert átfut rajtam a gondolat, hogy mi van, ha esetleg egy fél másodperc alatt levágja, hogy nem vagyok egyedül.

– Jól vagyok.

– Napok óta nem beszélsz velem.

– Bocsánat – halkítom le magam annyira, amennyire ő is, miközben kutakodom a feszült szemeiben, amiket alig tud kinyitni, de azt hiszem, nem a fáradtság az oka. – Ugye nem sírtál miattam?

– Nem.

– Ne hazudj. – Elsóhajtom magam, mert jobban ismerem, mint ő magát, és nagyon jól tudom, mikor nem mond igazat. Baromi rosszul hazudik. – Ne csináld ezt.

– Csak megijesztettél. – A saját kezét markolja, a szememből leles magára, mert nem tudja tartani a tekintetemet. – Amit Yijeong apja mondott neked…

– Mindegy.

– Összetört vele.

– Jól vagyok – jelentem ki a vállamat rántva, és most nem vetítek, mert jelenleg semmi közöm a tegnapi énemhez. Nem tudom, a kölyök mit csinált, de tudok úgy levegőt venni, hogy ne szúrja a szememet az a rengeteg felgyűlt utálat, amit magam iránt érzek. – Nem kell aggódnod miattam.

– Biztos?

– Igen.

– Esküszöl? – A haja után nyúl, mint mindig, mikor tehetetlen, majd csak a száját húzza, mikor szótlanul bólintok. Nem akarom győzködni, nincs hozzá kedvem, és tudom, hogy minél inkább erősködöm, annál gyanakvóbb lesz. – Akkor esetleg eljönnél velem a plázába?

– Kell a fuvar?

– Felőlem buszozhatunk is – rántja meg a vállát, ami kiszed belőlem egy gyenge mosolyt, ő meg majdnem padlót fog a döbbenettől. Azt hiszem, csak velem akar lenni, és ez jólesik annak ellenére is, hogy nem igazán szoktuk kimutatni egymás felé az érzéseinket. – Ma délután?

– Nekem jó.

– Oké. – A homlokát ráncolva méreget, engem figyelve mászik le az ágyamról, és csak akkor nem fixíroz, mikor a laptopja felé indul. – Mindjárt visszahozom, úgyis sietek át Yijeong-sshihez.

– Mi? Minek? – kérdezek vissza kicsit kiesve a testemből, mert tekintve, hogy a kölyök a teraszomon fagyoskodik, nem valami jó ötlet, hogy elinduljon hozzá. Mégis mit szólna, mikor kiderül, hogy a legjobb barátja az én ágyamban töltötte az egész éjjelt?

– Mert együtt megyünk suliba.

– Azonnal?

– Igen. – Halványan bólint, majd a gépét átölelve indul meg kifelé, mert ezek szerint tényleg késében van, én meg elképedve nézem az útját, amíg itt nem hagyja a szobámat. Épphogy csukódik az ajtóm utána, olyan hirtelen kelek fel, hogy szinte már fáj, és indulok a teraszajtóm felé, ahonnan szivárog befelé a kinti hideg.

– Elment az eszed?

– Volt jobb ötleted? – Yijeong dideregve suttog vissza, mikor a karjánál fogva rántom be a meleg szobába, de ez a pár perc is elég volt, hogy jéghideg legyen a keze. – Rohannom kell.

– Miért?

– Mert azt mondta a húgod, hogy épp hozzám akar átjönni. Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéltük. – Átjárja a hangját az, mennyire hideg is van kint, amíg én letörve figyelem egy fél lépésre tőle, ahogy a haját túrva próbálja rendbe tenni magát. Nem, mintha szüksége lenne rá. – Haza kell érnem még előtte, le akarok zuhanyozni, átöltözni, és már több mint fél napja nem ettem.

– Ha továbbra is így rohansz, ki fogod törni a nyakad.

– Inkább segíts lelépni, és tartsd fel Wheeint legalább egy fél órára, miután elmentem.

– Fél órára? – kérdezek vissza kicsit hangosabban, amíg ő a mellkasomnál fogva tol hátrébb, hogy legalább egy kicsit kikerüljek a közvetlen közeléből, mert ezek szerint túlságosan útban vagyok. – És mégis mivel? Már így is késésben van, nem fog itt maradni.

– Mit tudom én, beszélgess vele. Mostanában úgyis halálra aggódja magát miattad.

– De… várj. – Tehetetlenül nyögve nyúlok a karja után, mikor már kerülne is ki, az én lábam meg földbe gyökerezik, mikor megtorpan, és rám néz a hatalmas, csaknem fekete szemeivel. Bassza meg. – Most csak így elmész?

– Nincs más választásom.

– De… – Lemondóan sóhajtok, eleresztem a kezét, és mindenemmel azon vagyok, hogy valami kész ellenérvet kiszedjek magamból, de tudom, hogy felesleges. Itt fog hagyni, bármit mondok. – Vigyázol magadra?

– Igen.

– Oké. – A hajamba simítok, mert feladom, amitől úgy tűnik, megkönnyebbül, mert nem kell foggal-körömmel azért küzdenie, hogy kiengedjem. – Szia.

– Szia – nyögi be halkan, ahogy a szemeimet nézve közelebb lép, az arcomra csókol, majd hátat fordít, én pedig tehetetlenül nézem végig, ahogy eltűnik egy fél pillanat alatt.

***

– Hogy vagy? – Apa a hátamat ütögetve ül le mellém, amíg én az ebédemet bontogatom magam előtt. Már pár napja visszajöttem dolgozni, mert sikerült rávennem magam, miután Yijeong visszaadta az életkedvemet.

Még meg sem köszöntem neki.

– Éhen halok.

– Nem csodálom, mostanában el sem jöttél szünetre. – A doboz kávéját forgatva könyököl az asztalra, és úgy néz rám, mintha kutakodni próbálna bennem. – A lányok a recepción említették is, hogy rég láttak téged.

– A recepciósok?

– Van egy olyan érzésem, hogy szét vannak csúszva tőled – vigyorog az arcomba, amíg én a pirított rizstésztámat próbálom nem egyben lenyelni.

– Isten ments.

– Ne mondd azt, hogy te még nem vetted észre azt a szőke kislányt a pult mögött. Nagyon szép arca van.

– Kislány – ismétlem őt kicsit elborzadva, ahogy a papírdobozba nyúlkálok az evőpálcikáimmal. – Pont ez a baj.

– Miért?

– Hány éves, húsz?

– Igen. – Alig biccent, miközben egészen biztosan pont arra gondol, amire én. Ennyi idősen közel sem kislány, hanem felnőtt nő. – Miért vagy ilyen elutasító? Az idejét nem tudom, mikor hoztál haza bárkit is.

– Csak nem hinném, hogy egyáltalán tudnánk miről beszélni – rántom meg a vállamat, mert most ez a téma a szokottnál is jobban irritál. Gyűlölöm, mikor a szüleim a szerelmi életemben próbálnak turkálni, még én sem tudok kiigazodni rajta. – Nehezen találok közös pontot ennyi év különbséggel.

– De hát csak négy év, Kyungil, az semmi – nevet fel halkan, és itt érzem, hogy teljesen bolondnak tart. – Yijeonggal is milyen jól kijössz, pedig hat évvel vagy idősebb nála. – Felhorkant, mert ő jól szórakozik rajtam, amíg én fuldoklom, mert az a fél falat is szinte megakad a torkomon.

– Hogy jön ide a kölyök? – kérdezem a mellkasomra ütve, hátha még életben maradok. – Teljesen más téma.

– Az lenne? Pedig úgy vettem észre, hogy vele különösebben jól kijössz.

– De ő más.

– Mégis miben? – Az ujjai játszanak a kávés doboza körül, miközben kitartóan csak engem néz, én meg hirtelen túl kicsinek érzem ezt a hatalmas ebédlőt, ahol a fél épület eszik jelenleg. – Nem értem.

– Csak más. Sokkal érettebb, mint a kora.

– Mégis kölyöknek hívod – mosolyodik el egy kicsit, amíg én a homlokomat ráncolva tologatom a tésztámat magam előtt. Azt hiszem, Jaeho is ugyanezt mondta nekem pár héttel ezelőtt, pont ezekkel a szavakkal. – Elég szoros kapcsolatod van vele, nem igaz?

– Nem hagyhatnánk ezt?

– Miért?

– Mert próbálok ebédelni. – Elmorgom a végét, még a tekintetét is úgy kerülöm, mint a tüzet, mert a legutolsó amit akarok, hogy leolvasson rólam mindent.

Egyre inkább hadilábon állok Yijeonggal, és nem nagyon szeretném ezt mással is megosztani.

***

Mióta előléptettek, minden nap azon jár az agyam, hogy tovább akarok lépni. Már egy ideje kinőttem abból, hogy anyámékkal éljek, és arról szólnak a napjaim, hogy az albérleteket hirdetéseit keresem még a sarki bolt faliújságán is.

Nem érzem jól magam a régi szobámban, mert dugig van a régi gondolataimmal, és nagyon szeretnék új lappal kezdeni végre.

Nagyon szeretem a családomat, de felnőttem.

– Wheein, hé.

– Hm? – A húgom a hátán fekve fetreng a földön, miközben a telefonját bámulja, még csak felém sem néz.

– Elkérhetem a laptopodat?

– Minek? – Azzal a kutakodó, kíváncsi tekintettel fordul felém végül, amíg én az ajtófélfának dőlve keresem a szavakat. Mit mondhatnék? Mert az igazat nem akarom.

Hátha gépen többet találok annál, mint amit telefonon láttam, mert eddig nem nagyon voltam elájulva a szöuli kínálattal.

– Csak szükségem van rá. Odaadod, vagy nem?

– Az asztalomon van – mondja gyanakvón, miközben lassan leereszti a telefonját a feje fölül, és végignézi, ahogy kicsit feszülten, de átsétálok a szobáján. – Karácsonyra kapsz tőlem egy sajátot.

– És miből fizetnéd azt ki?

– Majd eladom a testem.

– Ki is tekerem a nyakad – vágom hozzá az első dolgot, amit elérek, majd a laptopja után kapva szinte futóléptekben indulok kifelé.

– Hé.

– Mi az?

– Anya keresett téged. – Beleásít ebbe a pár hangba, miközben én már türelmetlenül állok meg, mert már nagyon vissza akarok menni a szobámba. – A szülinapja miatt.

– Hm?

– A szülinapja. Tudod – néz rám azzal a tenyérbemászó, tudálékos arckifejezésével, de annyira meglep, amit mond, hogy a stílusa már fel sem tűnik. – Az anyánké.

– Bassza meg.

– Aha, bassza meg. Össze akarja hívni a barátait, és arra a napra akarja szervezni, amikor te is ráérsz.

– Baszki – túrok a hajamba, miközben egyik lábamról a másikra állok, és konkrétan átkozom magam azért, hogy ennyire önző vagyok. Annyira a saját káoszommal voltam elfoglalva, hogy eszembe sem jutott az anyám születésnapja. – Teljesen kiment a fejemből.

– Azt észrevettem.

– Jövő hét kedden lesz, ugye?

– Igen – bólint rá lassan felülve, a kócos haját nyomkodva a füle mögé. – Nem vettél neki semmit még, ugye?

– Szerinted?

– Nem baj, még van időd. A bulit is csak két hét múlva tartaná, mert apa elutazik a mamáékhoz. – Megrántja a vállát, amíg én állok egy helyben, és a homlokomat ráncolva bámulom az ő tiszta arcát, mert megint valami teljesen újat mondott. – Erről sem tudtál?

– Miről kéne?

– Papa kórházba került. Nincsen jól. – A száját húzza, amíg én elsápadva zuhanok vissza a való világba, mert teljesen elfeledkeztem arról, hogy van egy szerető családom, akikre mindig számíthattam, bármi történt, viszont ez most rólam nem mondható el.

Mi a szar?

– Mikor?

– Tegnap.

– Miért nem mondták? – kérdezem kicsit elhalkulva, mert lepereg az egész életem a szemeim előtt. Ő meg csak ül a száját nyitva, a tarkóját piszkálva, mert nem tudja, mit is mondhatna.

– Én is anyától tudom, biztosan neked is elmondta volna, ha találkoztok.

– És apa?

– Szerintem még nem tud semmi biztosat, ezért nem szólt. Meg tudod, milyen rosszul kezeli az ilyen dolgokat…

– Tudom – vágok a szavába, mert nem akarom, hogy mentegesse őket. Nem neheztelek rájuk, viszont magamra már sokkal inkább, mert ha jobban figyelnék rájuk, már rég észrevehettem volna, hogy valami nincsen rendben. – De mi a baj? Csak le van gyengülve, vagy…

– A szíve, azt hiszem. – Egy nagyobbat nyel, úgy hallgattatja el magát, nekem meg ezer gondolat fut át az agyamon, mégis hogy lehetnék apa mellett úgy, hogy ő ne érezze kellemetlenül magát. Mikor meghalt a bátyja évekkel ezelőtt, teljesen bezárkózott, nem beszélt róla soha, és tőlünk sem tűrte, hogy szóba hozzuk.

Mindig homokba dugta a fejét, mégis hatalmas szüksége volt ránk, és valahogy nem találtuk az aranyközéputat, egyedül anya volt az, akit közel tartott magához végig. Nem szeretném, ha megint annyira eltávolodna tőlünk.

***

– Kyungil! El sem hiszem, hogy végre összefutottunk. – Anya hangja felcsattan a baromi nagy csendben, annyira megörül nekem, én meg a testemben alig maradok meg, annyira a frászt hozza rám.

A mosolyt nézem az arcán, ahogy besétál mellém a fürdőbe, és kicsit sem zavarja az a pára, amit csináltam idebent.

– Szia, anya.

– Szia, kincsem. – Lábujjhegyre áll, hogy az arcomra csókolhasson, teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a víz a hajamból épp az alvós pólómra csöpög. – Edzeni voltál?

– Igen, teljesen leszedáltam magam.

– Meg se lepődök rajta – mosolyog rám halványan, még csak nem is találom az aggodalmat az arcán, hiába keresem. – Már napok óta beszélni akarok veled.

– A szülinapod miatt, tudom.

– Apáddal azt beszéltük, hogy két hét múlva szombaton tartanánk. Tudom, hogy eléggé messze van, de…

– Papa miatt így jön ki – fejezem be helyette, ami elhallgattatja, és csak nagyokat pislogva figyeli az arcomat.

– Wheein elmondta?

– Igen. – A vállamat rántom, mintha semmiség lenne, de azt hiszem, minden tisztán kirajzolódik az arcomon. Úgy tűnik beragadtunk a fürdőbe, de a gondolat sincs meg bennem, hogy visszahúzódjak a szobámba. – Még tegnap.

– Sajnálom, hogy ő mondta el, én csak nem akartam telefonon közölni.

– Tudom, anya.

– De minden rendben lesz – mosolyodik el megint, ahogy a karomra simít, és ha ez nem lenne elég, még teljesen őszinte is emellett. – Láttam a leleteit.

– És?

– A szíve már csak harminc százalékon működik, nagyon alacsony a vérnyomása és eléggé fáradékony. – Felsóhajt, miközben elnéz a szememből, és megtámaszkodik a mosdókagylón, mintha nem akarná látni a reakciómat. – De gyógyszerrel ez orvosolható.

– Hát papa nem arról híres, hogy beszedi a gyógyszereit.

– De most fogja, mert én mondom neki. – Szinte halkan belenevet a hangjába, ahogy válaszol, és az egyetlen, ami megnyugtat, az az őszinteség, ami tényleg sugárzik róla. Anya sebész, az egyik legjobb a városban, és nagyon ért ahhoz, amit csinál.

Viszont nem tudom, hogy azért kezeli ezt ennyire higgadtan, mert tényleg ilyen egyszerű az egész, vagy csak szakmai ártalom, hogy minden ügyét ilyen stresszmentesen kezeli a hozzátartozókkal szemben.

– Te miért nem mész apával?

– Daeguba? Dolgoznom kell.

– Értem – nézek le a kezeimre, miközben egy kisebbet nyelek, mert annyira felszínre törnek a gondolataim, hogy nem tudom magamban tartani. – És én?

– Te mi?

– Én elmehetnék vele?

– Komolyan? – Nagyot pislog, talán kicsit hátrébb is lép tőlem, és egy csapásra látom átszaladni azt a rengeteg gondolatot az arcán, mert eszébe jutnak a régi dolgok. Papa mindig is nagyon közel állt hozzám, és akkor kezdtem lehetetlenül viselkedni, mikor mamával elköltöztek Daeguba. – Elmennél? És a munkád? Nemrég voltál betegszabadságon, nem néznének rád ferde szemmel, ha megint eltűnnél?

– Tudom laptopon is intézni a dolgaimat, és Donghae biztosan megértené. – Konkrétan rá kell vennem magamat arra, hogy tartsam a tekintetét, mert olyan lehetetlen hálával bámul rám, hogy nem tudom feldolgozni.

– Az nagyon jó lenne.

***

– Még mindig bent vagy? – Apa a telefonba sóhajt, amire csak a számat húzom, mert tudom, hogy egy hajszál választja el attól, hogy kioktasson. Mióta visszajöttem a betegszabadságról, a napjaim baromi nagy részét itt töltöm a munkahelyemen, és ez nagyon nem tetszik neki.

Szerinte túlzásba viszem.

– Nemsokára megyek haza.

– Akkor is ezt mondtad, mikor indultam haza, az meg már órákkal ezelőtt volt. – Érzem a szigort a hangjában, de nem tesz szemrehányást. Tudja, hogy úgysem hatna meg. – Óvatosan vezess haza.

– Rendben.

– Úgy szakad az eső, hogy alig láttam ki, két balesetbe is belefutottam út közben.

– Vigyázok, apa – morgom vissza a papírokat tologatva magam előtt a tárgyaló hatalmas üvegasztalán. Már bántja a szememet a lámpa fénye, mert nagyon elfáradtam, mégsem akarok hazamenni, mert amint kiteszem innen a lábam, megint teljes kavarodás lesz a fejemben.

– Ha bajod esne, mert figyelmetlen vagy, akkor még meg is öllek mellé, Kyungil.

– Vettem.

– Örülök neki.

– Ugye gondolkodtál azon, amiről tegnap beszéltünk? – táltok témát egy pillanat alatt, mikor érzem, hogy talán elköszönne, amivel egy kicsit megfogom. Pillanatokig nem tud mondani semmit, mert ezzel a témával eléggé hadilábon áll. – Beszéltem ma Donghae-vel, és ő egy percig se gondolkozott azon, hogy elengedjen-e…

– Nem tudom, Kyungil.

– De miért?

– Mert ez az én dolgom.

– Nekem pedig a nagypapám – kontrázok rá kicsit hevesebben, ami annyira elhallgattatja, hogy talán levegőt sem vesz. – Te pedig az apám vagy, és nem szeretném, ha egyedül lennél.

– Tudom ezt kezelni.

– De nem kell egyedül lenned – vágok vissza kicsit visszafogottabban, mert a csendből ítélve megnyertem magamnak, hiába nem mondja ki. Csak hallgat pár pillanatig, mégis érzem azon, ahogy egyáltalán levegőt vesz, hogy ez jólesik neki.

– Csak gyere haza, majd itthon megbeszéljük – sóhajt fel megint, majd még elejt néhány megjegyzést, de hamar megunja, hogy nem reagálok. Csak akkor kapcsol be az agyam megint, mikor elköszön tőlem, és szinte fürdök a csendben, ami szétolvad körülöttem.

A hajamba simítok, hogy ne lógjon a szemembe, de mikor újra a papírok után nyúlok, már megint alig látok valamit. Egy kész szerencsétlenségnek érzem magam.

– Tökös.

– Jesszusom. – Összerezzenek, ahogy Donghae hangja konkrétan arcon csap, de még egy gyenge pillantást sem vetek felé. – Neked nem otthon kéne lenned? Már fél órája hazaindultál egyszer.

– Számon kérsz, pedig tudod, hogy a főnököd vagyok?

– Miért, talán a tökös hivatalos megszólítása a beosztottadnak? – kérdezek vissza fél kézzel az asztalon támaszkodva, át sem gondolva azt, hogy ülve talán könnyebb lenne. – Valamit elfelejtettél?

– Inkább hoztam neked valamit. – A torkát köszörüli, én meg a homlokomat ráncolva nézek végre rá a hajam mögül, mert el nem tudom képzelni, miről beszél egészen addig, amíg felé nem fordulok.

Kifut a vér az arcomból, olyan hirtelen egyenesedem ki, hogy szinte belenyilall a hátam, és baromi hálás leszek azért, hogy Donghae nem röhög ki.

– Yijeong.

– Szia. – A kölyök halkan köszön vissza, ott áll egy helyben a főnököm mellett elázva, és annyira összehúzódva, hogy nem tudom eldönteni, miért érzi magát ennyire feszélyezve.

A főnököm miatt, aki fogalmam sincs, mégis honnan kerítette őt elő, vagy én vagyok az oka. Nem láttam, mióta…

– Mit keresel itt? – Halkabban kérdezek, mint kéne, miközben csak őt nézem, az arcát, amit nem tud nem viszonozni. Másnak tűnik, már abból tudom, hogy valami nem stimmel vele, ahogy néz.

– A buszmegállóból szedtem össze. Szívesen. – Donghae úgy vág közbe, mintha nem venné észre, hogy leáll a vérkeringésem, és kifut minden józanság a fejemből. – Majd később megköszönöd. És ne felejtsd el, hogy mielőtt hazavinnéd a fiúdat, alá kéne írnod a határozatot a könyvtár felújításáról.

– Donghae.

– Csak mondom. – Megrántja a vállát, mintha semmiség lenne, Yijeongot mégis lehetetlenül zavarba hozza ezzel. Viszont talán akkor már veszi a lapot, mikor szinte kinyírom a tekintetemmel, és ráveszi magát arra, hogy inkább elhúzzon innen. – Azt sem tudom, ez törvényes-e egyáltalán. Állítólag tizennyolc vagy, kölyök, de tizenhatnál többnek nem mondanálak.

– Nem kéne már otthon lenned?

– Épp oda megyek – nyögi vissza a flegma fintorával, majd egyszerűen csak felsóhajt, felém biccent, és már csak azt nézem, ahogy az üvegajtót nyitja. – Ha lehet, az irodában ne csináljátok.

– Seggfej – morgom halkan követve azt, ahogy lassan teljesen eltűnik az üvegfalak mögött, majd úgy nézek Yijeongra, hogy hirtelen elfelejtem, hol is vagyok.

Csak áll egy helyen a kezét piszkálva, engem nézve, mintha mondani akarna valamit, de mégsem képes rá. Valami nincs a helyén, látszik az arcán, és fogalmam sincs, lerohanhatom-e.

– Épp haza akartam menni.

– Csurom víz vagy.

– Mert szakad kint az eső – húzza el a száját, amire nyelek egy kisebbet. – Donghae nem nagyon bírja, ha nemet mondanak neki.

– Mert irányításmániás.

– Percekig állt kocsival a buszmegállóban és győzködött, hogy szálljak be mellé, még csak az sem érdekelte, hogy feltartott két buszt. Amivel nem mellesleg hazamentem volna. – Egy pillanatra fellazul az arca, ahogy grimaszol, ami egy kicsit sem segít azon, hogy ne lássam ilyen piszok lélegzetelállítónak.

– Mit kerestél erre?

– Csak bejöttem sétálni a városba.

– Egyedül? – kérdezem a szokásos szigorral a hangomban, és még az sem zökkent ki, hogy a szemeit forgatja rám. – Hé. Nem szabadna egyedül mászkálnod.

– Nappal van, Kyungil.

– Hat óra múlt, kint már rég sötét van.

– És te még mindig dolgozol – jegyzi meg kicsit halkabban. Egy pillanatra átöleli magát, mert azt hiszem, fázik, ami végkép rávesz arra, hogy elengedjem a tervrajzaimat mára.

– Ezt még aláírom, és utána hazaviszlek.

Túlságosan csöndben van, alig sikerült kiszednem belőle pár mondatot, amíg a tizenhetedik emeletről le nem értünk a garázsba. Az erőt gyűjtöm, hogy végre számon kérjem, mégsem tudok megszólalni egészen addig, amíg nem a volán mögött ülök.

A kormányon dobolok, annyira erőlködöm, hogy ne legyek ilyen életképtelen, hogy még az sem bosszant, hogy alig tudok kihajtani a mélygarázsból. Nem elég, hogy szakad az eső, de még dugó is van.

– Yijeong?

– Igen?

– Mi van veled? – szólalok meg végre, kicsit feljebb tekerve a fűtést, mert hiába az én hoodiem van rajta, a cipője így is egészen biztosan átázott. Legalább a hajából nem csöpög már a víz. – Pörög az agyad. Közöm van hozzá?

– Nem.

– Szóval igen? – Kicsit cinikusan kérdezek vissza, mert annyira hirtelen vágja rá, hogy egy kicsit sem hihető. – Csináltam valamit?

– Nem.

– Annyira rosszul nem hazudsz, mint Wheein, de megközelíted.

– Ühm. – Halkan nyög vissza, mikor kiejtem azt az egy nevet, hogy már egyből érzem, mennyire ki kell majd nyírnom őt. Yijeong nem néz rám, csak előre figyel, mintha történne bármi érdekes a dugón kívül, ami nem akar megmozdulni. – Wheein.

– Szóval a húgom. Mit csinált az a visszamaradott?

– A testvéred.

– Aki ezer százalék, hogy telebeszélte valamivel a fejed – sóhajtok fel a fejemet csóválva. – Ahhoz nagyon ért, úgyhogy ne is figyelj rá.

– Akkor nem igaz, hogy elköltözöl? – A semmiből csak úgy bedobja azt a kérdést, amiben annyi a neheztelés, hogy nem tudom hová tenni magamban. Nem tudom eldönteni, mire figyeljek; a dugóra, ami meg se moccan, vagy arra a tanácstalanságra, ami a hangjából csöpög. – Gondoltam.

– Ezt mégis honnan veszitek?

– A laptopján kerestél albérletet.

– Értem – bólintok rá, mintha valóban érteném, mégis kezdek egyre zavarodottabb lenni, mert nem tudom, Wheein mégis hogy jött rá. Ennyire figyelmetlen lennék? – És ez baj?

– Miért nem mondtad el nekem?

– Hogy huszonnégy évesen el akarok költözni anyáméktól?

– Incheonba? – kérdez vissza kicsit élesebben, mégis egyből visszanyeli.

– Inch… H? – Elakad a hangom, mert végtelenül összekavarodik a fejem, aztán nagy nehezen, tíz óra munka után összerakja az agyam, mi történik. – Nem, nem megyek Incheonba, hova gondolsz? Valamit nagyon félreértettetek.

– Ezen mit lehet félreérteni?

– Incheonnak csak azért néztem utána, mert a fiúkkal Sihyoung barátnőjének a nyaralójába mennénk egy hétvégére. Miért költöznék olyan messzire, mikor itt van mindenem? – A homlokomat ráncolom, miközben a kormányt markolom két kézzel hol őt, hol a kígyózó sort figyelve előttünk, ami jelenleg egy kicsit sem zavar. Ha itt ragadunk, legalább nem tud lerázni. – Ezért vagy ennyire szomorú?

– Én nem…

– Mert azt hitted, elcuccolok az ország másik végébe? – Enyhén túlzok, mégis annyira kinyílik a szívem hirtelen, hogy nem bírok reálisabb lenni. Miért esik ez ilyen veszélyesen jól? Főleg az elmúlt napok után. – Nagyon aranyos vagy.

– Kyungil.

– Hova mennék, mikor te itt vagy? – nézek rá nyíltan, miközben a hangom meglágyul, ami elnyomja őt, mert csak döbbenten ül a felismerhetetlen érzelmekkel az arcán. – A munkahelyemhez közel kerestem lakást, és végre találtam is egyet.

– Hol?

– Tíz perc autóval. – Oldalra biccentem a fejem, és azt figyelem, ahogy ő inkább előre fordulva keresi a szavakat, de nem sikerül neki. Azt hiszem, zavarba hoztam. – Ez zavar téged?

– Nem, csak… furcsa.

– Micsoda?

– Hogy nem leszel ott, valahányszor átmegyek Wheeinhez. – Hatalmasat nyel, a nedves hajához nyúl, hogy kisöpörje a szeméből, én pedig csak akkor kapok észbe, hogy elindul a sor, mikor ránk dudálnak. – Nem fogok beléd futni, mikor éjszaka szánalomevést tartok a konyhátokban.

– Akkor tarts nálam. – A vállamat rántom, és még csak egy kicsit sem idegesít, hogy pár méter múlva ugyanúgy meg kell állnom, mert a lámpa megint pirosra vált. Ha ez így megy tovább, lehet, hogy soha nem érünk haza. – Ha szeretnél.

– A lakásodon?

– Az ágyamban – javítom ki halkan, amitől beáll a csend, mert még engem is fejbe ver, mit mondok. Ha a fejembe látna, valószínűleg porrá égne.

Leül a csend közénk, még a halk zene is alig tűnik fel, ami a rádióból jön, mert mind a kettőnk feje lüktet attól a rengeteg dologtól, amit csakis miattam nyomunk el. Mennyivel könnyebb lenne mindkettőnk élete, ha nem lennék ilyen rohadt idióta.

– Csak nálad?

– Hm?

– Sehol máshol, csak… nálad? A négy fal között? – Összevonja a szemöldökét, mikor felém fordul, én meg nem értem, mi az a kétkedés az arcán. – Szégyellnél?

– Tessék?

– Azért vagy ennyire tartózkodó, mert tudod, hogy nem akarnál felvállalni mások előtt? – kérdezi olyan őszinte érdeklődéssel, hogy leesik az állam, és hirtelen fogalmam sincs, hogy a harag vagy a döbbenet nagyobb bennem, amit ezzel az egy nyomorult kérdéssel kivált belőlem.

– Fel sem fogom, amit kérdezel.

– Ebben látom a legnagyobb logikát. Folyton kerülsz, ha mások is vannak körülöttünk, már egyből két méter távolságot tartasz, ha egyáltalán a közelembe jössz – mondja kissé elhalkulva, végig az arcomat nézve. – Minden porcikáddal tiltakozol az ellen, hogy bármi is legyen köztünk. Szégyellsz.

– Hülye vagy?

– Azért, mert fiatalabb vagyok? Vagy a személyiségemmel van a…

– Yijeong. – Levegőt sem veszek már, mikor inkább csak visszakérdez, mintha el sem akarna jutni hozzá, hogy rendesen felháborodok. Mégis elhallgat, mikor a szavába vágok, amit talán csak annak a szigornak köszönhetek, ami robban a számon. – Saját magadon tapasztaltad, mennyire irányíthatatlanná teszel, mint valami idióta, kanos kiskamaszt, és te még megkérdezed, hogy szégyellek-e? Hülye vagy?

– Hé.

– Az, hogy nem merek közeledni feléd, az az én hibám, és nem a tiéd. A kapcsolatunk komolyságától félek, és nem attól, hogy mit fog szólni a huszadrangú ismerősöm, mikor megtudja, hogy veled vagyok. – A felháborodás elnyomja a korábbi izgatottságot, ami nem olyan rég még uralkodott felettem, mégsem sajnálom. Még így is visszafogottabb vagyok annál, mint ahogy reagálnom kéne. – Ennyire felületesnek gondolsz? A lábad előtt fetrengek, nem tűnt még fel?

– A lábam… előtt? – kérdez vissza kicsit elveszve, eléggé elhalkulva ahhoz, hogy ne legyen ereje megcáfolni.

– Igen, nem szeretem mások előtt kimutatni az érzéseimet, mert az csak rád és rám tartozik, de ettől még nem leszek ilyen sekélyes. Ez rám nézve több mint sértő.

– Megsértettelek?

– Szerinted? – kérdezek vissza kicsit felemelve a hangomat, miközben idegesen fújtatok, mint valami kisgyerek. Magamra sem ismerek. – Az agyam eldobom tőled.

– Sajnálom.

– Sajnálhatod is – fújok rá inkább csakis előre figyelve, idegesen dobolva a kormányon, ahogy megint elindul a sor, és kemény negyed óra alatt átjutunk az első lámpán. – Tudom, hogy nem könnyű velem, ne hidd, hogy nem vagyok teljesen tisztában ezzel.

– Nem akartalak felbosszantani.

– Pont leszarom azt a hat évet, ami köztünk van. – Rákontrázok, ami miatt még nehezebben szólal meg, és csak azt érzem, ahogy mocorog mellettem az ülésen, mert azt hiszem, kényelmetlenül érzi magát. – Ahogy az sem érdekel, hogy a húgom legjobb barátja vagy, vagy hogy rengeteg minden forog kockán, valahányszor hozzád érek. Ezek mind nem számítanak.

– Mondod ezt, miközben könyörögnöm kell azért, hogy ne tiltakozz ellenem kézzel-lábbal. – Kinyílik a hangja, bátortalan, mégis van annyira határozott, hogy akaratlanul is végighallgatom anélkül, hogy félbeszakítanám. – Ha nem csinálnád ezt, akkor már rég…

– Rég micsoda?

– Veled lehetnék. Ha olyan hatással lennék rád, mint ahogy mondod, akkor ezt már rég feladtad volna. – A Han-folyót bámulja, mert pár perc után ismét leragadunk a rakpartnál, viszont a fejemet tenném rá, hogy nem a kilátás miatt ignorál.

– Nem hiszel nekem?

– Hát így elég nehéz.

– Hogy lehetsz ilyen… – Meghalnak a szavak a torkomon, ahogy meggondolatlanul felé fordulok, és az állára fogva húzom magam felé talán kicsit durvábban, mint ahogy kéne. Ő mégsem ellenkezik, csak ledöbbenve nyög egyet, ahogy a szája az enyémhez olvad, és érzem, mennyire remeg a keze, mikor a karom után kap.

Szerintem észhez sem tér, mikor pont olyan gyorsan ülök vissza, mint ahogy magamhoz rántottam, és hagyom, hogy abba a lenyelhetetlen energiába fulladjon, ami összenyomja a levegőt már csak attól, ahogy hozzáértem.

– Baszki.

– Aha, baszki. – Lehet gáz, de levegő után kell kapnom, és elfog a gondolat, hogy nélküle talán haza se megyek. Én ezt nem bírom. – Ha rajtam múlna, már rég egy rohadt hotel felé ráncigálnálak.

– Hogy lefeküdj velem?

– Egész… kicseszett éjjel – szűröm azt a pár szót a fogaim között, de nem azért, mert ideges vagyok. Forr a belsőm, és képtelen vagyok lenyugtatni magam, ami miatt már az sem érdekel, mennyire fuldoklik mellettem.

És még mindig fogalma sincs arról, mégis mennyi mindent akarok csinálni vele. Azt hiszem, nem élné túl.

– Jó.

– Jó?

– Vigyél el – nyögi ki halkan, mégis mintha üvöltene, ami után kell pár pillanat, hogy a testemben maradjak. – Kérlek.

– Az előbb még halálosan nehezteltél rám.

– Az még azelőtt volt, hogy hozzám értél. – Szinte levegő után kap, amíg én próbálok arra koncentrálni, hogy körülöttünk pont ugyanolyan nyugodt és semleges minden, mint ezelőtt bármikor, itt, a rohadt autóba zárva mégis apokalipszis van.

– És még kérdezed, miért maradok távol tőled mások előtt? Vajon apád mit szólna, ha fejbe csapná az a szexuális feszültség, ami köztünk van?

– Uhm.

– Pontosan – sóhajtok fel, hogy elnyomjam a remegést a tüdőmben, mert félek attól, hogy ha magunkat nem is, de valakit biztosan kinyírok még ma este, mert ennyire széthullottan képtelen vagyok a vezetésre koncentrálni. – Halálbiztos vagyok abban, hogy ma este sem tudok majd aludni. Csessze meg.

***

Már fél órája itt ülök Jaeho mellett a konyhánkban, még el is mosogattam teljesen magamtól, nehogy véletlenül ki kelljen mennem a nappaliba. Itthon van a húgom, és magával hozta Hwasát, Solart. Yijeongot.

Egész nap dolgoztam, alig aludtam, baromi fáradt vagyok, úgyhogy a legutolsó dolog, amit akarok ma, hogy a kölyök közelébe kerüljek megint. A múltkori után ő sem jön ide, bár tudom, hogy csak a barátai miatt, ami legalább annyiban segít, hogy magamnál maradjak.

Eléggé megbántam, hogy idejöttünk, mert ha Jaeho nem lenne most itt, bezárkózhatnék a szobámba teljesen egyedül egészen addig, amíg el nem mennek.

– Hol is találtad azt a kecót?

– Milyen kecót?

– A lakást, ahova elköltözöl. – Jaeho a homlokát ráncolva néz rám, amíg én alig tudom levenni a szemem a kanapé sarkáról, amit épphogy látok innen. Csak azt hallom, ahogy a nappaliban beszél és hangosan nevet, és nagyon sajnálom, hogy nem mellette ülök jelenleg. – Már fél órája neked pofázok, nem figyelsz rám?

– De igen – húzom el a számat, amire felhorkant, a vállamra csap, és ez a váratlan mozdulat pont elég ahhoz, hogy teljesen kizökkenjek. – Yah, Jaeho, mi van már?

– Mi lenne, ha pár percre megerőltetnéd magad, és rám figyelnél helyette? Legalább egy kicsit. – A szemeit forgatja, de ott van az a szemét mosoly az arcán, amit próbál elrejteni, de eléggé nehezen megy neki. – Csöpögsz már a hangjától.

– Mi bajod? – nézek rá értetlenül, ahogy erőt veszek magamon, viszont abban a pillanatban, ahogy találkozik a tekintetünk, tudom, hogy mire gondol. – Meg se merj szólalni.

– Folyik a nyálad tőle. – Halkan elneveti magát, a fejét csóválja, de nem tudom lecseszni, mert egyértelmű, hogy igaza van. – Mi lesz veled, ha elcuccolsz innen, és nem látod hetente, mikor átjön a húgodhoz? Fogsz aludni egyáltalán?

– Nem vagyok már tizenöt, Jaeho.

– Egy kicsit mégis. – Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, szinte előre tudom, mi fogja elhagyni a száját. Viszont ahelyett, hogy annyira ellenkeznék, csak hagyom, hogy kiadja magából, mert nincs ehhez már energiám. – Minden erőddel azon vagy, hogy ne a régi Kyungil legyél, de amikor Yijeong jön szóba, hirtelen a régi szokásaidhoz ragaszkodsz, csakhogy távol tartsad.

– Kuss.

– Aha, nem. – Az oldalamba könyököl, amire felmorranok, és egy hajszál választ el attól, hogy leüssem, de őt ez nem érdekli. – Csak be vagy szarva.

– Fogd be.

– Fosol, mert elcsavarta a fejed.

– Mindig megbánom, hogy hazahozlak – morgom annyira elhalkulva, hogy a vége már érthetetlen, de nem kérdez vissza, hanem csak bámul tovább. Nagyon örülök, hogy nem látok a fejébe, mert már azt se bírom sokszor, amit kimond.

– Hol van a régi éned? Aki hetente váltogatta a nőket?

– Meghalt.

– Felnőtt – javít ki az üres pulton könyökölve, és még az sem érdekli, hogy a telefonja folyton felvillan, mert megrohamozzák az értesítési. – De még mindig fél a komoly dolgoktól, mint egy hülye kiskamasz. És ez köztetek nagyon is komoly lehetne.

– Konkrét zaklatásnak számít, amit most itt lenyomsz, remélem, tudod.

– Szerelmes vagy belé – döfi belém azt a rohadt kést, és még őszintén el is mosolyodik azon, ahogy lefagyok és csak a kezemet bámulom, mert rá nem merek nézni. – Menj utána, miért kell könyörögni?

– Jaeho, ez az én dolgom.

– Csak segíteni akarok. – A hajába simít, ahogy arrébb húzódik, próbálja kicsit félvállról venni, úgy csinálni, mintha nem számítana neki, de az a helyzet, hogy ismerem már. Valamiért érdekli, mi van velem. – Te is azt hajtogatod nekem folyton, hogy adjak lejjebb az elvárásaimból.

– Mert egyedül fogsz meghalni, pedig rohadtul nem akarsz egyedül lenni.

– Te is el fogod szalasztani őt, pedig mindennél jobban akarod – vágja rá sokkal kimértebben, mint ami normális lenne, és ez az a hirtelen komolyság, ami végleg elnémít. – Ugyanazt csinálom veled, amit te próbálsz velem. Kyungil, Yijeong nem tilos.

– De igen.

– Nem fog örökké várni – csóválja meg a fejét csakis azt figyelve, ahogy az arcomra ül az a rengeteg ambivalens érzelem csupán attól, amit mond. – Talán még magadat is megszeretnéd mellette.

***

Annyira gyorsan telnek a napok, hogy észhez sem kaptam, és természetesen a legutolsó pillanatra hagytam a pakolást. Már a második bőröndömet tömöm tele, és még csak halvány fogalmam sincs arról, mégis honnan van ennyi ruhám.

Anya egy vállrándítással elfogadta, hogy elmegyek, aminek jobban örülök, minthogy egyáltalán tudok levegőt venni. Mindig is egyértelmű volt neki, hogy minél hamarabb el akarok szakadni tőlük, mert pont olyan független vagyok, mint amilyen ő volt anno.

Wheein volt az egyetlen, aki nem nagyon tudta ezt kezelni, tegnap még sírt is, mint valami kisgyerek. Nem nagyon tudtam segíteni rajta, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát, de tudom, hogy úgyis hamar beletörődik majd.

– Ühm.

– Mi az?

– Komolyan elmész? – Épphogy gondolok rá, a hangja betölti a szobát én meg a vállam felett nézek fel rá, és még egy gyenge mosolyt is elengedek a látványtól, ahogy a kilincset szorongatva húzza a száját.

– Már egyszer elköltöztem itthonról négy évre. – Kicsit talán elmosolyodom, mert bármilyen rideg tudok lenni, én is pont annyira kötődöm hozzá, mint fordítva. – Kinőttem abból, hogy a szüleimmel éljek.

– De messze leszel – motyogja halkan, már nem nézek rá, de a fejemet tenném rá, hogy megint a haját piszkálja. Eltelik jó néhány pillanat, amíg én azon agyalok, mit mondhatnék, és talán itt esik le, hogy még annál is érzékenyebben érinti ez az egész, mint a legelső költözésemnél.

Ő mikor fog felnőni?

– Nem meghalok, Wheein. Ugyanúgy beszélhetünk minden nap, akkor jössz át, amikor akarsz.

– De ki fog rám vigyázni?

– Nincs olyan dolog, amitől félned kéne. – A homlokomat ráncolom, a hajtogatást feladva fordulok hátra hozzá, és azt figyelem, ahogy a száját biggyeszti. Mintha hirtelen semmit nem változott volna az elmúlt tizenöt évben. – De ha bajban vagy, akkor csak felhívsz, mint a múltkor, és öt perc alatt ott vagyok. Érted?

– Igen.

– Te is felnőttél, már nem kellek ahhoz, hogy kiszökj az éjszaka közepén a barátaidhoz. Anyáék nem szólnak bele abba, mit csinálsz. Megrántom a vállamat, és próbálom pont annyira félvállról venni az egészet, mint amennyire ő a lelkén viseli.

– De nagyon fog hiányozni – húzza el a száját, és még arra is ráveszi magát, hogy lassan idesétáljon, és felüljön az ágyam szélére. – Mennyi hülyeséget csináltunk anyuék háta mögött.

– Igen, emlékszem.

– És ennek most vége.

– Talán nem örülsz, hogy nem kell rettegned, ébren várnak-e téged hajnalban, mikor hazaérsz abból a buliból, ahová el se engedtek? – pöckölök a homlokára, és bármennyire akarom, nem tudom elfojtani a szemét mosolyt az arcomon. – Inkább tedd össze a két kezed, hogy nem nyírtak ki.

– Hozzád képes szent vagyok, ha téged nem csináltak ki, akkor engem se.

– De te lány vagy.

– Te meg szexista – néz rám kicsit felháborodva. – A gyerekük vagyok pont úgy, mint te.

– De én meg tudtam védeni magam, te pedig nem. És ez elég nagy különbség. – Megrántom a vállam, igyekszem teljesen lazára venni, és csak az erőlködésből jövök rá, mennyire furcsán ver a szívem. – Inkább szedd össze magad, és gondolj a jövődre. Költözz össze a barátaiddal, hidd el, hogy vissza se akarsz majd nézni.

***

Már fél órája elindultunk Daeguba, és szinte érzem apa körül azt a feszült tehetetlenséget, mert fogalma sincs, mire számítson. Ő vezet, bár talán jobb lenne, ha én ülnék a volán mögött, de bármennyire erősködtem, annál inkább ragaszkodott ahhoz, hogy az anyósülésen maradjak.

Halk zene szól, de nem nagyon tudok vele foglalkozni. Tele van a fejem nekem is azzal, hogy vajon mit váltok majd ki papából azzal, hogy ennyi év után újra meglát majd. Azt hiszem, kicsit tartok tőle.

– Donghae elég lazán kezel téged. – Végül ő az, aki megtöri a csendet, ami annyira meglep, hogy nem tudok nem felé nézni. – Senki mást nem engedett volna el egy szó nélkül.

– Nem értek egyet. Másokkal sem viselkedik kevésbé oldottan.

– Nagyon, nagyon kedvel téged – cáfol meg kicsit elgondolkodva, ami őszintén az én agyamat is beindítja kicsit. – Sokkal többet lát benned, és előrébb akar majd tolni, ameddig csak lehet.

– Ezt honnan veszed?

– A többiektől, akik egy pozícióban vannak vele. Donhae-nek tervei vannak veled.

– Komolyan? – Pont olyan hangsúllyal kérdezek vissza, ahogy a kölyök szokta, de ahogy eszembe jut, úgy el is engedem. Ebben a négy napban, amíg lent leszek a beteg nagyszüleimnél, nem szabadna rágondolnom. – Én úgy vettem észre, hogy csak húzza az agyamat.

– Mert még nem ismered – ereszt el egy halvány mosolyt, majd egyik pillanatról a másikra elkomolyodik, mintha minden jókedve eltűnne. – Ha leérünk Daeguba, légy nagyon óvatos.

– Miért?

– Mert papa nem tudja, hogy jössz. – Felém néz, én meg hatalmasat nyelek, mert anya hiába mondta ezt nekem, még most is kicsit feszületben tart.

– Csak nem kap szívrohamot, ha meglát.

– Hát pont az hiányozna – csóválja meg a fejét, majd nyúl a rádió után, hogy kissé feljebb tekerje a hangerőt. Mintha saját magát próbálná elhallgattatni.

Itt ülünk papa kórterme előtt, és azt várjuk, hogy a nővér kiszóljon. Már vagy egy órája meg se mozdultunk, mert tűkön ülünk, mégis mikor mehetünk be hozzá.

Apa nagyon csendes, mert általában be nem áll a szája, most mégis elnémítja az aggodalom. A térdein könyököl, maga elé bámul szinte már annyira mereven, hogy azt sem tudom, vesz-e levegőt egyáltalán.

– Minden rendben lesz – szólalok meg végül kicsit rekedten, miközben csak arra tudok gondolni, hogy mit mondhatnék, amivel megnyugtatom, de nem riasztom el. – Haragszol rá.

– Én? Mégis miért haragudnék?

– Mert ha normálisan szedné a gyógyszereit, akkor most otthon lenne. Leromlott az állapota, mert nem vigyázott magára. – Felé fordulok, azt figyelem, ahogy az ajtót nézi, mert az én szemembe nem mer. A legközvetlenebb, legbarátságosabb ember, akit valaha ismertem, de mikor hasonló helyzetbe kerül, még nálam is ridegebb lesz.

– Elment az esze.

– Csak makacs.

– Pont mint te – sóhajt fel rám nézve, az állát a vállának döntve, amire csak a számat húzom, mert tudom, hogy igaza van. – Meglepődnél, mennyi mindenben hasonlítotok egymásra.

– Engem is agyon tudnál verni?

– Amikor életveszélyt jelentettél saját magadra, akkor meg. – Halványan elmosolyodik, egyszerűen annyira jólesik látni, hogy képes rá. – Ő sem volt egyszerűbb eset fiatalkorában.

– Jó napot. – Épphogy nyílik az ajtó, a nővér hangja hazavágja azt a könnyedséget, amit végre sikerült apunál elérnem, és szinte egyből felállunk mind a ketten, mikor elénk sétál egy fehér köpenyes, idősebb nővel.

– Lim Shina vagyok, Junsik kezelőorvosa. – Hirtelen megjelennek a mélyebb ráncok az arcán, miközben kezet nyújt, amit talán pont apám idegessége vált ki belőle. – A következő pár napban még bent kell maradnia, amíg beállítjuk a gyógyszereit. Elég nagy bajt okozott magának azzal, hogy a korábbiakat nem vette be.

– De jól van?

– Sokkal jobban, de még gyenge – halványan biccent, fogja csíptetős mappáját, és úgy lép el tőlünk, mintha éppen rohannia kéne valahova. – Bemehetnek hozzá, de kerüljék a rossz híreket és a meglepetéseket, ha lehet.

– Köszönjük. – Halványan biccentek, elengedek egy félmosolyt, mert apa meg se várja, hogy befejezze rendesen, mert kettőt pislogok, és már papa kórtermébe fordul be. – Tudnunk kell bármit, ami fontos lehet?

– Csak figyeljenek arra, hogy beveszi a napi adagjait. – Egy pillanatra apa után néz, majd egy halvány mosollyal fordul vissza felém.

Még elejt néhány szót, elköszön, és hiába hagy itt a nővérrel együtt, valamiért nagyon nehezen mozdul meg a lábam. Kiszakad a szívem, mert izgulok, és épphogy beteszem a lábam abba a tágas, fehér szobába, megfagyasztom a levegőt.

– Kyungil?

– Szia, Papa.

– Apa, kérlek ne rohangálj. – Apa hisztisen veszi ki papa kezéből a táskáját, miközben én a fejemet csóválva megyek utánuk. Végre hazaengedték a kórházból, és annyira erőre kapott, hogy szinte le se lehet lőni.

– Azt csinálok, amit én akarok. – Visszacsattan, amire halványan elmosolyodom, és csak némán követem őket át a kiskerten, amíg be nem érünk végre a házba. Mama főztje az egész lakást beteríti, és eléggé nosztalgikus érzések lesznek úrrá rajtam attól, ahogy nézem őket civakodás közben.

Soha nem fognak felnőni.

– Kyungil, neked főztem külön, mert tudom, hogy nem szereted a kecskét. – Mama hangja a semmiből robban, miközben apuékat kikerülve a kötényébe törölgeti a kezét. – Hogy bírtad ki mellettük, amíg hazaértetek?

– Elfelejtettem, mennyit tudnak veszekedni.

– Mert a nagyapád olyan vérmérsékletű, mint amilyen ötven éve volt. – Elmosolyodik, és ahelyett, hogy hagyna apuék után menni, szinte visz magával a konyhába. – Segítesz elpakolni néhány dolgot? Holnap már mentek haza, és egyedül nem érem fel a szekrényt.

– Persze – követem bármerre is megy, miközben csak az jár a fejemben, hogy papával napokat beszélgettünk át, és sajnos be kell vallanom, hogy apának igaza volt. Tényleg veszettül hasonlítok rá.

Szégyenlem, de elfelejtettem, mennyire fontos nekem.

***

Közel nem vagyunk annyian, mint azon a kerti partin, amit múltkor rendeztek anyáék, de tény, hogy így is sokkal többen vannak, mint amit el tudnék viselni. De normális maradok, mert itt mindenki anya miatt jött ide, egy napot meg pont kibírok.

Annyi nyugtat csak, hogy ezután már a saját lakásomra mehetek, ahol teljesen egyedül vagyok, és úgy tudom kiheverni azt a tömeget, hogy akár a kanapémon is fetrenghetek, nem csak a saját szobámban.

Apával tegnap este jöttünk vissza Daeguból, úgyhogy még nem egészen tértem vissza Szöulba, legalábbis fejben. Ennek ellenére apával madarat lehetne fogatni, annyira megkönnyebbült és nyugodt lett, hogy már csak ezért megérte napokat a kórházban tölteni.

Nem is nagyon beszélgettem még senkivel, csak azt nézem a konyhaszigeten könyökölve, ahogy anya jobbról balra fordul, mert egyszerre ezer dolgot akar megcsinálni. Tegnap este még apánál is később ért haza, ma reggel hajnal fél ötkor kelt, mégsem látni rajta, mennyire fáradt.

– Neked nem kint kéne lenned a barátaiddal?

– Talán.

– Mert hát miattad jöttek át – felsóhajtok, mikor csak lelegyint, mintha azt sem tudnám, miről beszélek, de már le sem állok vele beszélgetni. – Menjél ki, komolyan. Majd én elintézem.

– Az ételt, amit meg fognak enni? Nem megölni akarom őket.

– Anya – szólok vissza teljesen elképedve, amire csak mosolyog, de már nem kontráz rám. – Az étellel, amit előre megrendeltél, és csak ki kell csomagolni?

– Ha csak ki kell csomagolni, miért nem hagyod, hogy én csináljam?

– Feladom – simítok az arcomra teljesen csatavesztetten, csak tűröm, hogy kinevessen és fontoskodjon tovább.

– Apád nagyon hálás neked.

– Miért?

– Mert ott voltál mellette. – Rám néz, de csak egy fél pillanatra, mégis látom azt az örömöt a szemeiben. Nem értem, hogy lehet mindig ilyen pozitív, én képtelen lennék így viselkedni egy olyan hivatással, amiért feladta az egész életét. – Viszont mondta, hogy sokat telefonáltál.

– Igen?

– Igen.

– És? – kérdezek vissza értetlenül, mert ezt úgy mondja, mintha nem azért lenne telefonom, hogy másokkal tartsam a kapcsolatot.

– Csak elgondolkodtatott, tudod. Vele beszéltél?

– Kivel?

– Yijeonggal – rántja meg a vállát tovább pakolászva, de már azért nem néz rám, mert nincs mersze hozzá. Mióta rajtakapott engem a kölyökkel, most először hozza ezt szóba nekem, és annyira hirtelen ér, hogy csak tátogni tudok, mint valami idióta. – Ne haragudj, csak nem tudtam, hogy hozzam fel neked. Egy ideje meg szerettem volna kérdezni tőled, és tudom, milyen tartózkodó vagy ezzel kapcsolatban.

– Nem tudom, akarok-e erre válaszolni.

– Csak kíváncsi vagyok.

– Mégis mire? – kérdezek vissza szinte már azon gondolkozva, hogy csak úgy spontán kifutok innen. Olyan nyugtalanság jön rám, hogy leblokkolok.

– Hát arra, hogy mi van vele. Múltkor is átjött Weeinhez, és elmentetek egymás mellett, amin eléggé meglepődtem. Mert visszagondolva, mikor…

– Oké, értem – szólok közbe, mielőtt kifejtené, mennyire is másztunk egymásra, miközben az összes főnököm és kollégám kint mászkált a családommal együtt. Egy kicsit sem akarom hallani, kivesézni meg még annyira sem.

– Együtt vagytok?

– Nem. – Megszeppenve tartom a tekintetét, mikor végre rám néz, és szinte látom azt a teljes zavarodottságot, amit benne okozok.

– Hogy-hogy?

– Ez olyan furcsa?

– Hát eléggé – ráncolja a homlokát a pultra támaszkodva maga előtt, teljesen átvéve az irányítást. – Láttam, hogy nézel rá, és előjött bennem az a gondolat, hogy talán sokkal többet érzel iránta.

– Anya, mégis miért beszélünk erről?

– Mert a gyerekem vagy, és bármit elmondhatsz nekem. Ráadásul nagyon kedvelem őt.

– Igen? – Olyan meglepetten kérdezek vissza, mintha amúgy nem lenne egyértelmű, de valljuk be. Már abból lerí, anya mennyire szereti Yijeongot, ahogy kiejti a nevét. – Téged nem zavar ez az egész?

– Már családtag, Wheeinnel mindig mindent együtt csinálnak még ennyi év után is. És nagyon jó hatással van rád, egészen felengedsz mellette. – Elenged egy halvány mosolyt, és még az sem zavarja, hogy belőlem nem jön ki több ostoba méregetésen kívül.

– A kérdésedre válaszolva nem Yijeonggal beszéltem telefonon – váltok vissza a téma kevésbé érzékeny pontjára, mert olyan érzelmekkel szembesít, amiket semlegesen nem nagyon tudok kezelni. – Jaehoék hívtak vagy Wheein. És te. Ennyi.

– Értem. – Felsóhajt végül, majd úgy fordul vissza a dolgához, mintha egy egészen kicsit letörtem volna. – Akkor remélem nem lesz feszültség, mikor megérkezik.

– Hm?

– Nemsokára itt lesz ő is, megkértem Wheeint, hogy hívja meg. – Egészen úgy beszél, mint mikor félvállról vesz valamit, az én szívem mégis olyan hevesen kezd el verni, hogy attól félek, nem maradok életben.

Bassza meg.

A húgomat kerülgettem egész nap, annyira tartottam a távolságot tőle, hogy még anya barátnőivel is leálltam beszélgetni. Pont az kellett volna még a napomba, hogy ő is betaláljon a faszságaival.

Annyira elhúztam ezzel a napot, hogy fogalmam sincs, ő itt van-e már, ha igen, mióta, és nagyon igyekszem, hogy józan tudjak maradni. Még annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan nem bujkálhatok egész nap előle.

Pár percre feljöttem az emeleti fürdőbe, hogy kicsit kifújjam magam, mert egy kezemen nem tudom megszámolni, hány negyvenes, kisgyerekes szülőnek kellett elmesélnem, hogy mit dolgozom, hol lakom, és van-e barátnőm. Ez a nap rendesen felér egy tortúrával.

Elég hosszú idő telik el, mire rá tudom venni magam, hogy végre felálljak a sarokkád végéből, és nagy nehezen kiinduljak, de épphogy nyitnám az ajtót, pont úgy hátrálok vissza.

Yijeong szinte belém szalad, ahogy befordul a fürdőbe, én pedig pont úgy zsibbadok le tetőtől talpig, mint ahogy ő kap levegő után. Hirtelen még csak nem is lép hátrébb, csak nézi a szememet veszélyesen közelről, egyedül akkor rezzen össze, mikor lassan becsukódik utána az ajtó.

– Szia.

– Szia – köszön vissza alig hallhatóan, miközben nagy nehezen elhátrál, és úgy kutakodik az arcomon, mintha keresne valamit. – Mindenhol téged kerestelek.

– Engem? Miért?

– Nem rég jöttem meg, és… Csak látni akartam, jól vagy-e. – Egy kisebbet nyel, viszont két pillanattal később erőt vesz magán annyira, hogy elrejtse a gyengeségét, és már csak azt a szokásos határozottságot látom rajta, mint mostanában mindig.

– Miért ne lennék jól? – ráncolom a homlokomat kicsit értetlenül, mégis felemelkedem a földről, mert a közelemben van.

– A papád miatt.

– Sose voltam még ilyen jól.

– Kyungil. – Felsóhajt, mikor talán túl gyorsan vágom rá, és pont ez az oka, hogy egy pillanat alatt a kezébe veszi az irányítást felettem. Ő az egyetlen, aki előtt nem tudom eltitkolni az érzéseimet, ennek pedig meg kéne ijesztenie, de az a helyzet, hogy kezdek hozzászokni. – Ne haragudj, hogy így lerohantalak ezzel, csak aggódtam.

– Aggódtál?

– Miattad. – Beharapja a száját, nekem meg el kell néznem róla, mert már nincs erőm rászólni ezért. – Wheein mesélte, hogy nem akartad Junwoo-t egyedül hagyni ezzel az egésszel.

– Mert az apám.

– De nagyon nehéz lehetett neked.

– Wheein szereti eltúlozni ezeket. – Próbálom lerázni magamról, azt a megszokott semlegességet erőltetni az arcomra, de tudom, hogy átlát rajtam. Már abban a szent pillanatban, ahogy levegőt veszek. – Csak elmentem, mert…

– Féltetted őt. Emlékszem, hogy a nagybátyád halálakor milyen zárkózott és letört volt. – Elenged egy gyenge somolygást, engem pedig megint meglep, mennyi mindenre emlékszik. Azt hiszem, már akkor sokkal jobban törődött velem, mint ami egyáltalán feltűnt nekem. – Vigyázni akartál rá.

– Csak ott voltam mellette, ez a dolgom.

– De neked is vannak érzéseid. – Közelebb lép, majd hátrébb, mert látja, hogy megmerevedek a hirtelen közelségétől. Tudja, hogy szépen lassan megint építem a falaimat magam köré, mert nem akarom, hogy irányíthatatlan legyek. – Tényleg csak tudni szerettem volna, hogy vagy.

– Jól vagyok. Tényleg.

– És a papád?

– Már otthon van – rántom meg a vállamat, és arra az örömre tudok csak gondolni, amit az arcán láttam, mikor hosszú évek után újra meglátott engem. – És sokkal jobban.

– Megnyugodtál?

– Anya tartja a kapcsolatot az ottani orvosaival, szabályozza a gyógyszeradagjait. Úgyhogy igen. – Egy kisebbet nyelek, igyekszem megütni azt a hangsúlyt, amivel lezárom a témát, de nem megy. Szimplán csak elhalkulok, mert nem tudok csakúgy elsétálni mellette, hogy kimenjek. Nem is akarok.

Mégis ott villog a fejemben, hogy tartanom kell magam, pedig még a rohadt szememet sem tudom levenni róla.

– Mi az?

– Mi lenne?

– Miért nézel így? – kérdezi halkabban, egyre inkább felém kerekedve, amíg bennem átfut a gondolat újra és újra, hogy milyen lélegzetelállító ma is. Nem tudok hazudni neki.

– Mert gyönyörű vagy.

– Komolyan?

– Komolyan. Nagyon látni akartalak én is.

– Szigorúan másfél méter távolságból? – Az arcomat méregetve kérdez vissza, lassan el is hal a hangja, amíg én egyre görcsösebben markolom a tenyerem, túrok a hajamba és hátrálok még egy lépést. Szorongok, de nem tehetek róla, mert tele van a fejem azokkal a tilos dolgokkal, amikre még a levegőnél is jobban vágyom.

Egyre többször próbálom elnyomni magam, annál nagyobbra nő a feszültség köztünk, és azt hiszem, ez előbb-utóbb baromi nagyot fog robbanni.

– Nagyon örülök, hogy eljöttél.

– Mégis a fürdőben bujkálsz előlem. – Értetlenül méreget, miközben ő nyugodtan áll egy helyben, mégis érzem rajta, mennyire összezavarom. Annyira higgadt, és nagyon irigylem érte. – Lehetetlen kiigazodni rajtad, ugye tudod? Látom, hogy nézel rám, de még ennek ellenére is kereszteket vetsz, mikor a közeledbe megyek.

– Nem tehetek róla. Folyton látni akarlak, pedig annyira próbálok nem így érezni.

– Hé – lép közelebb, ahogy a csuklóm után nyúl, de annyira gyengéd az érintése, hogy még inkább görcsbe rándul az izom a karomban. Minél inkább küzdök ellene, annál rosszabb. – Mindjárt felrobbansz. Komolyan nem ismerlek meg.

– Pedig én vagyok az.

– Nem, ez nem te vagy – csóválja meg a fejét végig engem nézve, én pedig teljesen tisztában vagyok azzal, hogy igaza van.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy ismerlek, és most visszafogod magad. – Annyira nyugodt hangon beszél, hogy kiráz a hideg, és pont ez a gyengédség, amivel a földhöz ragaszt. Akkor se tudnék megmozdulni, ha meggyulladnék. – Miért félsz tőlem ennyire?

– Nem félek.

– Mégis fél kilométerre vagy tőlem. Nem bántalak. – Megint közelebb jön, igaz, szinte láthatatlanul, én mégis majdnem hátrahőkölök. Beteges, amit leművelek. – Azt szeretném, hogy úgy viselkedj velem és érj hozzám, ahogy valójában akarod.

– Hidd el, hogy ez nem jó ötlet.

– Csak ketten vagyunk itt, Kyungil. Nincs senki, aki miatt vissza kéne fognod magad – nyúl a kezem után megint, de nem ér hozzám sokáig, és pont ez az, amivel kicsinál, mert csak többet akarok. – Tele vagy ellentmondásokkal, túl sok a gátlásod. És még mindig olyan szigorú vagy magaddal.

– Tisztában vagyok vele.

– Miért nem látod be, hogy amit csináltál, kedves és önzetlen volt? Apukádnak szüksége volt valakire, te pedig ott voltál vele, bármennyire volt nehéz neked. Tudom, milyen közel áll hozzád a papád. – Az arcomat méregeti, látom, hogy ő teljesen felolvad, és mindennél jobban hozzám akar érni.

Valahogy átérzem a dilemmáját.

– Nem volt ez olyan nagy dolog.

– Ne legyél ilyen elutasító magaddal, kérlek – húzza el a száját egy pillanatra. – Mindenkinek szüksége van valakire, ahogy apukádnak rád.

– Tudom.

– Neked meg szükséged van rám – suttogja el magát, de nem azért, mert félne a reakciómtól. Tudja nagyon jól, hogy igaza van. – Azt mondtad múltkor, hogy nem mennél sehova, amíg én itt vagyok.

– Igen.

– De áttörhetetlen vagy még mindig – lép közelebb annyira elhalkulva, hogy kiráz a hideg attól a rekedtségtől, ami a hangjába költözik. – Akarod, nem?

– Nagyon.

– Komolyan? – Halkan kérdez vissza, és szinte érzem, ahogy kirázza a hideg, mert végre tartom a tekintetét szinte már ijesztően mereven. – Akkor ne tiltakozz ellenem.

– De nem merem.

– És ha velem csinálod? Segítsek feladni? – suttogja el magát megállítva az időt, mintha észre sem venné, hogy elolvadok tőle. Átpörög az egész kicseszett életem a szemeim előtt, hátha bele tudok kapaszkodni valamibe, de csak még inkább elhagyom magam.

Ennyi voltam.

– Kérlek.

– Megcsókolhatlak?

– Most azonnal – nyögök fel még utoljára, mert eláll a lélegzetem is, ahogy végre felém mozdul. Az arcomra simulnak a vékony ujjai, az én szemem pedig már magától ragad le, ahogy megérzem a bőrét a sajátomon. Körülleng az a melegség, mikor a szája óvatosan az enyémhez ér, és egy annyira lassú csókba invitál, hogy lezsibbad mindenem tetőtől talpig.

Már csak akkor kapok észhez, mikor a derekát átkarolva húzom magamhoz, és egy fél pillanatra hagyom, hogy ő irányítson. Pont olyan gyengén csókolok vissza, ahogy ő is hozzám simul, mintha az egész világ kifordulna a négy sarkából.

– Aludj nálam.

– A lakásodon? – Halkan kérdez vissza, mikor a szájába suttogva könyörgök, és szinte már feldorombol, mikor megmarkolom a hátán a királykék felsőjét. Az ujjai a hajamba csúsznak, újra és újra a számra csókol, és még annak ellenére sem képes hátrébb lépni, hogy alig bír megállni a lábán. – Induljunk.

– Anya születésnapját ünnepeljük. Nem lehet.

– Um – nyöszörög vissza szinte már hisztisen, miközben megint kirántja alólam a talajt, mikor tőle szokatlan akarattal húz lejjebb magához, a fejem pedig teljesen lezsibbad, mert az alsó ajkamba harap. Egy halk sóhaj csúszik ki a torkomon, annyira felborít belül, hogy a kezem elindul a hátán, és már azt sem tudom, hogy szorítsam magamhoz.

A fenekébe markolok, érzem, ahogy a szoba körbefordul körülötte, és olyan hangosan nyög fel, hogy szinte fel sem tűnik, mikor elgyengül a térde.

– Ne érj így hozzám, kérlek.

– Nem tetszik?

– Meg fog állni a szívem – markol a hajamba, és egy negyed másodperc alatt annyira zavarba jön, hogy nem képes megmozdulni. Csak az arcomnak dönti a homlokát, és szerintem képtelen lenne a szemembe nézni. – Kérlek, ma este ne lökj el magadtól.

– Jó.

– Ígérd meg.

– Esküszöm – nyögöm vissza a kicsi testét ölelve, egyáltalán fel sem fogom, hogy lehetnek köztünk ilyen méretbeli különbségek. – Csak érjünk haza hozzám.